Barbara Bauer

“- Én miért nem látok, Mama?
Julietta még egészen kicsi volt, amikor egy napon, a piacon, az anyja szoknyájába kapaszkodva feltette a kérdést. Éppen paradicsomot válogattak. Julietta minden egyes darabot az orrához emelt, mélyen beszívta az illatát, átsimította feszes héját, megnyomkodta a kemény, egészséges gyümölcsöt. Ő választott. A legszebbeket. Ahogy barackból a leghamvasabb, almából a legfényesebb darabokat válogatta ki. Az életet az ízén, illatán, zamatán, tapintásán és dallamán keresztül ismerte meg. Elena gyakorta elnézte a lányát, amint boldogan keresi a kedvére valókat.
Elena a válaszon gondolkodott, amikor Julietta egy kiscsibét vett a kezébe. A markában tartotta, dédelgette, megszagolta, puha pihéit a nyakához emelte, és mosolyogva bújt össze az apró állattal.
- Nézd, Mama, milyen kedves kis madár - tartotta az anyja felé a csibét. - Nagyon fél szegény, remeg a kezemben, és szinte nyöszörögve csipog az anyukája után.
Julietta visszaadta az aprócska állatot a kofának, majd ismét az anyjába karolt.
- Lehet, hogy nem látod a színeket, de még egy kiscsibe félelmét is érzed. Te másként látsz, Julietta.
- Hogyan?
- A szemed vak, viszont a szíved mindent lát.”
― Bauer Barbara, Vakrepülés