Sumeghy

“– A népesség optimális megoszlását – mondta Mustapha Mond – a jéghegy modelljével szemléltethetjük: nyolckilencede a vízvonal alatt van, egykilencede fölötte.
– És a vízvonal alatt levők boldogok?
– Boldogabbak, mint fölötte. Boldogabbak, mint a maga barátja itt például. – Rámutatott.
– A szörnyű munka ellenére?
– Szörnyű? Ők nem találják annak. Sőt ellenkezőleg, szeretik. Mert könnyű, mert gyerekjáték. Nem erőlteti meg sem az agyat, sem az izmokat. Hét és fél órás enyhe, nem kimerítő munka, aztán a szómafejadag és szórakozás és korlátlan párosodás és a tapiműsorok. Mi többre vágyhatnának még? Igaz – tette hozzá –, kérhetnék a munkaidő rövidítését. És természetesen meg is adhatnánk nekik a rövidebb munkanapot. Technikailag teljesen egyszerű volna az összes alacsonyabb kasztbeli számára lecsökkenteni a munkaidőt napi három-négy órára. De boldogabbá lennének ettől? Nem, nem lennének. Kísérletet tettek erre több mint másfél évszázada. Egész Írországban biztosították a napi négyórás munkaidőt. Mi lett az eredménye? Nyugtalanság és a szómafogyasztás nagymértékű növekedése, ez volt minden. Az a három és fél óra külön szabadidő annyira távol állott a boldogság elősegítésétől, hogy az emberek úgy érezték, azt is ki kell pihenniük.”
― Aldous Huxley, Brave New World

“Az ágyon ültem. A Rorschach-ábrát néztem. Próbáltam azt képzelni, hogy egy terebélyes fát látok, mely árnyékot vet a földre, de nem sikerült. Inkább hasonlított egy régi döglött macskára. Kövér, fényes giliszták tekergőztek rajta és egymáson is, amint fejvesztve próbáltak menekülni a fény elől. De még ez is távol van az igazi rettenettől. Az igazi rettenet ez: végül is az ábra csupán egy üres, értelmetlen, fekete tintafolt. Egyedül vagyunk. És ennyi az egész.”
― Alan Moore, Watchmen

“Azok számára közülünk, akiket szórakoztatnak az ilyesféle dolgok, a huszadik század, ahogy haladt előre, az emberiséget a viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek olyan sora elé állította, melyeket eddig nem képzelt, és talán nem is képzelhetett. A tudomány, mely hagyományos ellensége a miszticizmusnak és a vallásnak, egyre inkább megértette, hogy a kvantumfizika által leírt univerzummodell nem sokban különbözik attól az univerzumtól, melyben a taoisták és más misztikusok évszázadokon át éltek. Fiatalemberek sokasága, akik szigorúan strukturált és az ipar által vezérelt társadalmakban nőttek fel, most erőszakos módon tagadják meg az indusztriális szemléletet, és inkább a földműves életforma egy sajátos változatát keresik, amit felmenőik is (állítólag) élveztek, és így kiterjedt kommunális közösségeket hoznak létre, ahol néha, legalábbis kicsiben, a cserekereskedelem dívik. Miközben több ezer dolláros lábbelik hagynak nyomot a Hold felszínén, a Földön gyermekek milliói éheznek. Hiába fáradtunk annyit, hogy létrehozzuk a mennyországot, csak borzalmakkal tudtuk azt benépesíteni.
Régi ironikus ellentmondás, de ma is igaz: miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Ez a következetlenség nem a huszadik század találmánya, mégis, ez a század látta e jelenség legszembetűnőbb példáit. Még soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút – ahogy tudatták velünk – azért vívtuk, hogy ne legyen több háború.
Az atombombát ugyanezen oknál fogva fejlesztettük ki. A háborúk azonban nem szűntek meg. Jelenleg szinte nincs olyan nemzet a Földön, mely ne vívna valamilyen harcot, ha nem a szomszédjával, akkor belső ellenfelével. Továbbá, ahogy számolatlanul költjük a pénzt egy új fegyver megalkotására vagy éppen valamilyen konfliktus finanszírozására a tartós béke érdekében, oly mértékben merítjük ki gazdaságunkat, hogy városaink lepusztulnak, virul bennük a bűnözés, és az embereket kevésbé érdekli a nemzetbiztonság, mint az, hogy anélkül térjenek be késő este a sarki boltba fél liter tejért, hogy kirabolnák őket. Lakóhelyünk, melynek nyugalmáért oly ádáz harcot vívunk, egyre lakhatatlanabbá válik. Háborúkkal és fegyverekkel nem tudtuk legyőzni a háborút. Ebben kudarcot vallottunk.”
― Alan Moore, Watchmen

“Vannak már zenészeink, mondta a Társaság embere. Tudom, mondtam, és nekikezdtem trombitálni. Ő csak állt ott és nézett engem, arcizma se rándult. Megvárta, hogy befejezzem, egy árva szó nélkül. Aztán megkérdezte:
– Mi volt ez?
– Nem tudom.
Felcsillant a szeme.
– Amikor nem tudod, hogy mi, akkor az dzsessz.”
― Alessandro Baricco, Novecento. Un monologo