Ottó Orbán > Quotes

“A nyár itt a földesúr, és a nap a pribékje, mondom magamnak, mert író vagyok, és az a föladatom, hogy bonyolult kifejezést találjak arra, hogy India klímája kissé szélsőséges.”
― Orbán Ottó, Barbarus utazásai

“- Taxi, Sir! - szólít meg [a taxisofőr] egy vadász szerénységével.
Itt, fájdalom, egy kis időt újból nyelvészkedéssel kell töltenünk. Rossz fordító e mondatot úgy tenné át magyarra, hogy: "Parancsol, uram, taxit?" Holott a sofőr nem ezt mondta. A sofőr azt mondta: "Parancsoljon, uram, taxit!" A mondat második felét, "amíg szépen beszélek", már nem tette hozzá, jó barátok kevés szóból is értik egymást.”
― Orbán Ottó, Barbarus utazásai

“KORTÁRSAK

végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek
lötyögtem kávéztam cigarettáztam és döglődtem veletek
kályha-szánk beszédes lángja az eszpresszó-büdösbe kicsapott
hallottam tűzköpő esztétikátok és szívtam a lábszagotok
végülis szabadvers kötöttvers siker és zártosztály egyremegy
ültem a seggemen veletek dumáltam át a fél életet
záróra csenget a pénztárgép haláltól rögös a vérem
Puskinnak öltözve nektek nem köszöntem a Mechwart téren
fröcsögtem rátok és lecsaptam a kagylót ki miatt? mi miatt?
érem az ég mellén kamaszkor tébolya múltszázadi nap
honnan ír Lívia a káder Réka a riporter hova lett
Vancouver s Detroit tajtékján aranyhal-autóik fénylenek
vadmacska bölcsészek egyszerre bújtak az ágyamba éjszaka
szemükben suvickolt fölényként csillog a képeslap-óhaza
hova lett a Lukács teraszáról a szűz a maneken a nők?
zacskóvá szopták tűzhányó mellüket kannibál csecsemők
hova lett fiúik mellkasa combja az atléta termet
vakítják Pheidiászt az idő pop-artját szikrázó termek
üres a helyük a kabinjuk bontják a kádfürdőt szemben
láttam a sorsukat vendégük voltam Pesten és Genfben
ittam a kávéjuk konyakjuk ettem az ebédjüket
hallottam ahogy a füvön a testtelen lovas üget
vasárnap terített asztalnál csörögni kísértet-kanalat
láttam a gyászukat bedöglött TV-t a sorsdöntő meccs alatt
fölcsúszott a hajuk állukra léggömb nőtt ajkuk lefittyedt
dicső sztorikat kérődző estéken százéves viccek
láttam hogy sorsukba költözött valami kimondhatatlan
ugyanazok voltak mint azelőtt de valahogy más alakban
és nem is idejük aranyló mocska az eposzi élvezet
és nem is földrázó ösztönük volt ami végképp elveszett
valami titkos és veszélyes oktalan névtelen szerelem
nem gyúlt ki többé a szemükben nem ült a securit-üvegen
futott a kisautó búgott a mosógép minden maradt a régiben
háborús csillagon vasbeton csodák közt ki hisz az égiben?
láttam a fölényük újkori fáraók múmia-maszkját
családi pótlék szeretők nyaralás két hét szabadság
indok és tanú és mentőkörülmény mindig is akad
végülis ki bolond Shelleyt szavalni ha a part szakad?
láttam a futásuk kempingről kempingre vándorló népeket
húsukat rágta hullámzó nyálban a sugaras gépezet
idill a homokon vursli-zaj napernyők nyugágyak csokra
végülis kinek a szégyene hogy nem vitték valami sokra?
életük: életem játszmájuk: játszmám ugyanaz a tét
láttam vigyorrá zülleni életük láttam a magamét
végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek
arasznyi esélyünk csalva és hazudva élt ahogy lehetett
bárhol is statisztál nyakkendőm karaván-nyomotok taposom
sorsotok szomja fojtogat repülőgépen és villamoson
Kolumbusz nyugdíjban fénykorom bolondja a haza bölcse lett
költészet magyarság nem görög dráma csak közúti baleset
nézek az időbe eldobott újságként a hajam hogy repül
mégis mint csimpánz a ketrecet valami rángat és rúg belül
valami nem adja meg magát fölüti neandervölgyi fejét
őrizni gyönyörű ostobaságotok őskori lényegét
arcotok avarkori bronzát föld alól fölsütő lázat
amit betegség balsors és pusztulás meg nem alázhat
mert tovább él nálatok nálam föltámad ellenem nélkülem
hangtalan hangon a fajtám a kéjes fehérje üzen
az akik voltatok voltam fecskében napozva fapadon
míg koszba süllyeszt az ipartól csikorgó ősvadon
s hiányunk forogva őrli a Föld a közönyös szélmalom”
― Orbán Ottó, Emberáldozat

“A POPZENE MÚZSÁJÁJOZ

Na épp ez az, szép hölgy: lakkozott lábujjaidon a világ mocska?
És ha a világ mocskain te vagy a lakk? És ha, tegyük föl,
elfog a röhögés, miközben Jákob öli az angyalt,
mert a szerelésében túl sok a bizsu, és a meztelen szenvedély körül
annyi a drót, mint egy erőműben, míg egy orrhangú bombázó
mélyrepülésben bőgi, hogy „kücsü verégszél”? És ha a magasból
látni az átvert közönséget tetűként mászni a föld hajában,
csatatértől csatatérig, napról napra? És ha egy más látószögből
látni magát a bolygót is, ezt a sivatagpofájú, sápadt nyugdíjast,
ahogy a tavasz pálmazöld gyógyvizében fürdetve meszes sziklatömbjeit
irigyen pislog a galaktika főútvonalain suhanó,
gazdagabb és szerencsésebb csillagok fényszóróiba?

Nem, gyönyörűm, a költészet kitartó és aprólékos önkivégzés.
Kísérlet arra, hogy a bordákkal abroncsos mellkasból kifújjunk
egy teljes égboltnyi lélegzetet. Szembesítés a testtelen tettessel,
aki helyett vállalnunk kell a felelősséget. A költészet az Eleve Bukás;
föllépés a gyönyörködve végigszívott életek csikkjeivel szemetes porondon,
ahol a bohóc arcán valódi vér csorog, miközben előadja
a Szabadság és Egyenlőség világszámát, melyben sírás és röhögés
ugyanazt jelenti: egy őrült és megrögzött elme okfejtését,
hogy a folytonos vereség maga a győzelem, mert fehérje-patáin az őssejt
vonul itt léttől létig az idő térképén bejelölt oázis felé,
míg a szomjúságtól rengő, buckás és szemcsés ürességben
kört körre írva ragyognak konok lábnyomai.”
― Orbán Ottó, Távlat a történethez

“A nyelv fölé nem lehet sátortetőt verni.
A nyelv a mezők füve.
Jön a dadogós-makogó, emberszabású óriásszörny, ledobja magát a fűbe, roppant súlya alatt a sok pici zöld szál meghajlik, a szörnyeteg horkol egy sort, majd fölkel, odébbáll, a fűszőnyeg még egy ideig kiadja az alakját, majd a sok pici szál sorra kiegyenesedik, és úgy hullámzik tovább, mintha mindig is az lett volna, ami most, egy lélegző, zizegő, zöld óceán.”
― Ottó Orbán, Boreász sörénye

“Mi voltunk az ideális szerelmespár. A hátunk mögött összesúgtak: »Öröm látni őket!« Fekete kan-bozóthoz csillag-szőke konty – jól voltunk összepárosítva. Aztán jöttek a nagy napok; egy dobogón álltam és azt mondtam : »Barátaim…«. Kintről behallatszott a géppisztoly-kelepelés, a hallgatóság között láttam világítani a kontyát. Aztán a hosszú éjszakák, a »megmaradtunk« fojtó gyönyöre. Még később a bulik, az »ugorjatokát«. Ki mondja meg, hol kezdődött a rontás? A cigányképű balettáncosnő úgy tekergett a parketten, mint egy polip. És táncosai diplomás hiénák, róka-ábrázatú nagymenők. Az olcsó bor aranyködén át néztem őket. Ott táncolt ő is, lehunyt szemmel, részegen, a kontya a nyakába csúszott. Otthon zokogott: »Te voltál az életem!« De könnyes arcából sütött a megkönnyebbülés. Másztam a semmiben, mint giliszta a földben. »Te nem tudod, mi az«, mondtam a húgának, »ha az ember alkoholista!« A fejemben minden új nap egy nyilvános vécét nyitott, hol nyelv és szájpadlás összetapadt, mint koldus szeretők. És közben letáncoltak a földgömbről a Hatvanas Évek. Megjegyzem, egyszer láttam őt: valami társaságban, éjszaka. Meghízott és a haja többé nem világított. És roppant testére kislány-ruhákat aggatott a balsorsnak nevezett vicclaprajzoló. Akkor egy percre arra gondoltam, hogy jobb körülmények között mi is lehettünk volna emberek. Meg, hogy milyen vadul szorongatott az élő harapófogó és hogy boronálta a keze a hajam. De az űr lemezjátszóján tovább forgott a föld, és minden folyt tovább, a társasági élet, a szaporodás, a háborúk. Aztán berúgtam, és ha jól tudom, valahol lehánytam egy drága szőnyeget.”
― Orbán Ottó, Emberáldozat

“mintha nyelvünk hegyén volna a névtelen neve, épp csak ki kéne mondanunk. Ilyenkor szinte egyre megy, minek milyen nevet adunk, s hogy azt, amit eddig Istennek hívtunk, ezután Napnak vagy Anyagnak nevezzük-e: a névadás mögött a generációk siralma;”
― Orbán Ottó, Távlat a történethez

“Sajnálatos, hogy az isten-eszme mindig emberarcú.”
― Orbán Ottó, Emberáldozat

“A MŰVÉSZ ARCKÉPE SKORPIÓ KORÁBAN

Végülis könnyel a szememben bámuljak-e a daliás ifjú után aki
hamisítatlanul múltszázadi költő-fejét dacosan fölszegve eltűnt az
idő vassal és füsttel szennyes azúr labirintusában
és egy Lenin-körúti konyhában megkérte J. E.-től leánya kezét a
glóriás marha egy hokkedlin ülve miközben a konyha a nagymosás
teremtés előtti gőzében úszott és a teknő peremén családi
címerállatként feküdt hanyatt a százláb súrolókefe
és egy dossziéban folyton magával cipelte összes költeményeit
elégiákat ódákat és balladákat teli kétségbeeséssel és kibírhatatlan
zűrzavarral
a flaszter Rimbaud-ja a lángész akit nem vettek föl az egyetemre
és élete mérgét teste ruhával leplezett rejtelmes fullánkjában hordta
mint valami két lábon járó civilizált skorpió
de a szerelemről vajmi keveset tudott
noha egyszer egy örök időkig tartó csókkal egymás szájához
bilincselve ő meg a szeretője órákon át botorkáltak a Várhegyről
lefelé
és görcsösen lehúnyt szemük mögül szenvedélyük radarja úgy
tapogatta ki a lépcsőfokokat hogy csodálatosképpen egyszer sem
estek hasra
de első napjukra nem jött második
és mindig ugyanazt a napot élték és mind színpadiasabb szenvedéllyel
míg egyszer csak ott ültek a nyikorgó rugókon és látták egymás
arcán a közösen szerzett ráncokat
a tárgyilagos fénnyel megvilágított időben ahol felnő gyerek és
megítéli szüleit
és a szívszakasztó versek tengeréből elektrosokkjaival és lelki
masszázsaival fölmerült a Hajótöröttek Szigete a klinika

Végülis ki ez a siralmas trubadúr aki tragikusan hosszú verseit
szavalva soros szerelme mellkivágásába sandít a Dunapart
nyárvégi kőlépcsőjén
és harminc forintért padlót vikszel hogy megőrizze írói függetlenségét
a gyári segédmunka hólyagos tenyerű veszélyétől
és a kórház folyosóján csíkos pizsamában tántorog faltól falig
miközben homloka belső falán egy háborús némafilm kockái
peregnek visszafelé a gyerekkor főcíméig
mennyi önsajnálat a valódi szenvedés mellett
és milyen szívdöglesztő bájjal csüng a Zord Egyéniség szája
szögletében a vadnyugati csikk
1955 telének akváriumában Hóseás átkai a költői mélabú és a kopj-
le-öregem titkos násza a vers és az ölelés rejtelmei
de halálos magját ravaszul őrzi a keserű gyümölcs
és a vers csak a képzelet porhanyós fölszínét boronálja tüskés képeivel
és nem bolond beletörni a fogát a sivár tényekbe
hogy az elégikus zűrzavar délceg költőjét dagadtra pofozták egy
evangélikus nevelőintézetben és krónikus szeretethiány rángatja
dróton hamleti bábuját
látomás-szárnyán hát suhog az eleven csőd és világot hódít
könnyelműsége
míg halhatatlannak hitt lázát elfújják a huzatos hétköznapok
és gyöngyöző gerincét megtöri a helyi időszámítás vasbeton mozsara
és szájából vékony sugárban folyik a vinnyogás

Dicsőség rügyező arcának mutáló hangjának a világ bohóca ő
ő az elefánt a felejtés lobogódíszes porcelánboltjában
ő az aki kézzel nyúl a kozmikus levesestálba és sziszegve szopogatja
összeégett ujjait
benne karambolozik eszme és szenvedély hogy darabokra törik a föld
karosszériája és sivítva repülnek össze-vissza a négy égtáj
szilánkjai
ő az aki nem elég intelligens ahhoz hogy napirendre térjen a dolgok
állása fölött
és ő az aki szűznek nézi a föld éltes közhelyeit és hódító szemét a
mindenség formás idomaira meresztve a végső kérdésekre óhajt
választ találni
miközben verse percenként elhasal és nem tud magyarul
bukása korai és szükségszerű
és semmi kedvem egy nagyképű szamarat siratni
de láza a költészet kenyere és dühe mint dadogó emlékmű hirdeti
hogy nincs mentség mert a bűn büntetést szül és a mesés jövő a
jelenben kezdődik
ő az aki eltűnt akiért nem kár akit szégyellek
ő az aki itt ül bennem akinek arca életem tüzétől kormos
míg vérrel fűti a csont- és hús-kazánt”
― Orbán Ottó, Emberáldozat