Ottó Orbán

“KORTÁRSAK

végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek
lötyögtem kávéztam cigarettáztam és döglődtem veletek
kályha-szánk beszédes lángja az eszpresszó-büdösbe kicsapott
hallottam tűzköpő esztétikátok és szívtam a lábszagotok
végülis szabadvers kötöttvers siker és zártosztály egyremegy
ültem a seggemen veletek dumáltam át a fél életet
záróra csenget a pénztárgép haláltól rögös a vérem
Puskinnak öltözve nektek nem köszöntem a Mechwart téren
fröcsögtem rátok és lecsaptam a kagylót ki miatt? mi miatt?
érem az ég mellén kamaszkor tébolya múltszázadi nap
honnan ír Lívia a káder Réka a riporter hova lett
Vancouver s Detroit tajtékján aranyhal-autóik fénylenek
vadmacska bölcsészek egyszerre bújtak az ágyamba éjszaka
szemükben suvickolt fölényként csillog a képeslap-óhaza
hova lett a Lukács teraszáról a szűz a maneken a nők?
zacskóvá szopták tűzhányó mellüket kannibál csecsemők
hova lett fiúik mellkasa combja az atléta termet
vakítják Pheidiászt az idő pop-artját szikrázó termek
üres a helyük a kabinjuk bontják a kádfürdőt szemben
láttam a sorsukat vendégük voltam Pesten és Genfben
ittam a kávéjuk konyakjuk ettem az ebédjüket
hallottam ahogy a füvön a testtelen lovas üget
vasárnap terített asztalnál csörögni kísértet-kanalat
láttam a gyászukat bedöglött TV-t a sorsdöntő meccs alatt
fölcsúszott a hajuk állukra léggömb nőtt ajkuk lefittyedt
dicső sztorikat kérődző estéken százéves viccek
láttam hogy sorsukba költözött valami kimondhatatlan
ugyanazok voltak mint azelőtt de valahogy más alakban
és nem is idejük aranyló mocska az eposzi élvezet
és nem is földrázó ösztönük volt ami végképp elveszett
valami titkos és veszélyes oktalan névtelen szerelem
nem gyúlt ki többé a szemükben nem ült a securit-üvegen
futott a kisautó búgott a mosógép minden maradt a régiben
háborús csillagon vasbeton csodák közt ki hisz az égiben?
láttam a fölényük újkori fáraók múmia-maszkját
családi pótlék szeretők nyaralás két hét szabadság
indok és tanú és mentőkörülmény mindig is akad
végülis ki bolond Shelleyt szavalni ha a part szakad?
láttam a futásuk kempingről kempingre vándorló népeket
húsukat rágta hullámzó nyálban a sugaras gépezet
idill a homokon vursli-zaj napernyők nyugágyak csokra
végülis kinek a szégyene hogy nem vitték valami sokra?
életük: életem játszmájuk: játszmám ugyanaz a tét
láttam vigyorrá zülleni életük láttam a magamét
végülis mellékes hol mikor és mi hozott össze veletek
arasznyi esélyünk csalva és hazudva élt ahogy lehetett
bárhol is statisztál nyakkendőm karaván-nyomotok taposom
sorsotok szomja fojtogat repülőgépen és villamoson
Kolumbusz nyugdíjban fénykorom bolondja a haza bölcse lett
költészet magyarság nem görög dráma csak közúti baleset
nézek az időbe eldobott újságként a hajam hogy repül
mégis mint csimpánz a ketrecet valami rángat és rúg belül
valami nem adja meg magát fölüti neandervölgyi fejét
őrizni gyönyörű ostobaságotok őskori lényegét
arcotok avarkori bronzát föld alól fölsütő lázat
amit betegség balsors és pusztulás meg nem alázhat
mert tovább él nálatok nálam föltámad ellenem nélkülem
hangtalan hangon a fajtám a kéjes fehérje üzen
az akik voltatok voltam fecskében napozva fapadon
míg koszba süllyeszt az ipartól csikorgó ősvadon
s hiányunk forogva őrli a Föld a közönyös szélmalom”
― Orbán Ottó, Emberáldozat