Szilárd Smolnicki's Blog

Míg a halál el nem áraszt by Vona Gábor

My rating: 5 of 5 stars


„Nem áll rendelkezésünkre már egy varázslatos, misztikus, ígéretes és lenyűgöző kultúra, amelynek hálójából meg tudjuk alkotni a magunk önbecsülését, csak egy steril hálózat, amely ridegségével és normalitásával ránk szabadítja a halálszorongást. Pont azt, amitől meg kellene védenie. És hogy legyen még egy csavar, a probléma már nem csupán ez, hanem az, hogy erre egyre inkább rá is ébredünk. Nem csupán arra, hogy a kultúra hazudik, hogy a haláltudat tesz bennünket emberré, hanem arra is, hogy mítoszok nélkül nem tudunk élni. Vagy hogy még egyértelműbben megfogalmazzuk: megértettük, hogy kultúrát kell hazudni önmagunknak, különben elpusztulunk. Ez azonban csapdahelyzet. Hogyan lennénk képesek kultúrát hazudni magunknak, és hinni benne, hogy életben maradhassunk, ha közben végig tudjuk, hogy az csak hazugság?”

Ha az ember Magyarországon meghallja Vona Gábor nevét, akkor igen nagy eséllyel egy markáns vélemény fogalmazódik meg benne a politikai irányultság függvényében. Ez a könyv azonban már a legelején leszögezi, hogy politikáról egy szó sem fog szólni, és ezt teljes mértékben be is tartja.
A beskatulyázás igen nagy betegsége az emberiségnek. Mindenkinek jobb- vagy baloldalinak kell lennie; a leszólás, az ócsárlás társadalma vagyunk: tíz jó és egy rossz cselekedet után egész biztosan abból az egyetlen utóbbiból fogják felépíteni a személyünkről szóló képet, még, ha az az egy apró-cseprőnek is tűnik a többihez képest. Ha az ember A-t csinált, akkor nem csinálhat B-t anélkül, hogy az igazán nagy kritikusok az „A” miatt már csak azért is lenézően nézzenek B-re.
Márpedig Vona Gábor „Míg a halál el nem áraszt” című könyve olyan mértékben rugaszkodik el az eddigi politikai pályafutásától, attól a én-től, amit felépített magának az évek során, hogy az „A” után inkább nevezhetnénk ezt az írást a görög ábécé valamelyik betűjének, ha az előbbi hasonlatra gondolunk vissza.
A könyv alaptézise egészen a bibliai teremtéstörténetig nyúlik vissza, amely ezáltal választ ad arra, hogy Ádám és Éva miért hagyta el a Paradicsomot, és hogy miért nem térhet oda vissza az ember soha többé. Vona mindezt az éntudat megjelenésére vezeti vissza, melynek folytán rájött az Ember, hogy él, amiből az következett, hogy egyszer meg fog halni. Az éntudattól azonban megszabadulni nem lehet többé (azóta sem sikerült, így ezt az állítást az idő úgy tűnik, igazolja), tehát nem térhetünk vissza az Édenkertbe, ahol még öntudatlanul élhettünk anélkül, hogy saját halálunkon kellett volna rágódnunk.
Az éntudatot tehát a haláltudat megjelenése követte, melyet az ember a mindennapokból kiszakadva egyszerűen képtelen elképzelni, hiszen az élet olyan végtelenszerűnek tűnik, mintha halhatatlanok lennénk. Meghalnak körülöttünk az emberek, barátok, családtagok, de saját halálunk tabuként merül el bennünk, megpróbáljuk elfojtani, még csak gondolni sem gondolunk rá. Vona ezt a paradoxont egyesíti, – a haláltudatot és a halhatatlanság-érzetet –, amely együtt okozza az ember „alapélményét”, a halálszorongást. Szorongunk, hiszen a világ, mely körülvesz minket, millió módon emlékeztet minket arra, hogy nem élünk örökké, meg fogunk halni; a halhatatlanság-érzetünket tehát valamivel mindig ki kell elégíteni, ki kell egyenlíteni a mérleget, mivel az Édenkert nem adhat többé biztonságot: ez lett a kultúra.
Vona a kultúrát is egészen más megfogalmazásban használja. Nem magaskultúráról van szó, nemcsak a szépirodalom, a festészet, a szobrászat vagy a színház tartozik az általa használt „kultúra” szó alá, hanem gyakorlatilag minden, ami behálózza az életünket, ami el képes feledteti velünk a haláltudatot: „a szokásokat, a normákat, a hiedelmeket, a mítoszokat, a társadalmi felépítést, az élet megszervezését”. A kultúra tehát alapszükséglet, amely nélkül az ember képtelen életben maradni, hiszen akkor felemészti a halálszorongás, tehát egyfajta evolúciós kapaszkodónak is tekinthető, melyet Vona szintén kissé más aspektusból fogott meg:
„Ugyanolyan adaptív, túlélést segítő újítás, mint oly sok más az élővilág evolúciója során. Bizonyos tekintetben mégis nagyon különböző. A korábbi evolúciós lépések egy-egy fontos újítást jelentettek az alkalmazkodásban. Az egysejtűhöz képest a többsejtű hatékonyabban tudott igazodni a külvilág eseményeihez, a kétéltű nagyobb mozgástérrel bírt, mint egy hal, a zsiráf könnyebben érte el a magas lombokat, mint más növényevők stb. A kultúra megalkotásával azonban az ember nem csupán jobban és sikeresebben tudott alkalmazkodni a rendelkezésére álló környezethez, hanem át is alakította azt. Az élőlények alkalmazkodnak a világhoz, az ember viszont megváltoztatja. Ez maga a kultúra.”
Ezt a kultúra-hálózatot Vona kultúraforrások és kultúrahordozók segítségével építi fel. A kultúraforrások azok, melyeknek az állatvilágban nem volt előzménye, így:
„A vallás egy vertikális transzcendencia, túlvilágot ígér, és azt mondja: ott és majd. A művészet egy pontba sűrített transzcendencia, azonnali kilépést ígér, és azt mondja: itt és most. A tudomány pedig egy horizontális transzcendencia, későbbi győzelmet ígér, és azt mondja: itt és majd.”
A vallás, a művészet és a tudomány tehát az a három fő kultúraforrás, amelyhez az ember kapaszkodik. A múltban ezt a hármat a kultusz maga alá foglalta, de a történelem során idővel elváltak egymástól, és – sajnos – gyakran egymással versengve, hol egyik, hol másik legyőzetve, felülemelkedve tört utat magának. Jelenünkben a tudomány az, amely a legnagyobb térhódítást végzi, és úgy érezhetjük, hogy a vallás és a művészet háttérbe szorul, hogy nincs is rá szükségünk, azonban ez nincs így. Az azonban egészen valószínű, hogy a kultúraforrások válságát éljük, és amíg nem tudnak megegyezni egymással, amíg nem jönnek rá, hogy mind egyet akarnak, csak más aspektusból, addig nem jutunk túl ezen a válságon. Hiszen a tudomány itt és majd-ja nem elégíti ki az ott és most-ot, előbbihez szükségünk van vallásra, utóbbira pedig művészetre, hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal tudjuk elnyomni magunkban a halálszorongást.
A kultúrahordozók ezzel szemben evolúciós előzménnyel rendelkeznek, igaz ezeket az ember igyekezett a saját képére, a saját vágyainak kielégítésére, haláltudatának leplezésére, elfedésére használni. Ilyen „a sport, a szórakozás, a munka, a táplálkozás, a jogrend, a játék, a család”. A kultúrának tehát szükségleteket kell kielégíteni:
„Az ember állati alapszükségletei az anyagcsere, a biztonság és a szaporodás, amelyek együttesen adják az önfenntartás központi szükségletét. Az ember sajátosan emberi alapszükségletei a kapcsolódás másokhoz, az értelmes világ és az értékes élet, amelyek együttesen adják az önbecsülés központi szükségletét. Van tehát egy központi emberi (önbecsülés) és egy központi állati (önfenntartás) szükségletünk, és mindkettő alá rendelve három-három alapszükséglet.”
Azonban – mint ahogy korábban már említésre került –, a kultúra válságát éljük, melynek modern világban hatalmas bástyái vannak, úgymint a fogyasztói társadalom vagy az online térbeli elmerülés, elszemélytelenedés. Ezek mind olyan kultúrapótlékok, melyeket halomra veszünk magunkhoz mértéktelenül, de minőségi elvek nélkül, melynek hatására az egész üres marad. Minél több terméket vásárlunk, minél többet eszünk, minél több információt, képet, élményt osztunk meg ismerőseinkkel az interneten, annál kevésbé lesz értéke ezeknek a kultúrahordozóknak, nem tudunk annyit megosztani, annyit megvenni, hogy kielégítsük a számlát, hogy elfeledjük egy kis időre a haláltudatunkat, mert ahogy megvesszük, úgy múlik el azonnal a hatás, ahogy élvezi virtuális énünk az utazást a feltöltött képeken, úgy tűnik el, üresedik ki saját elménkből az utazás valódi emlékeinek képe. Üres marad, eltűnik a kultúra, mely addig óvott minket.
„A rajtunk egyre jobban eluralkodó rossz közérzetet kompenzálva online jelenlétünket még csillogóbbá hazudjuk. Ha már nekünk nincs, legalább az avatarunknak legyen önbecsülése, legalább ő legyen örökkévaló. Idővel fontosabb lesz, hogy a profilunk legyen boldog, mint hogy mi. Ha önazonosságunkat a saját életünkről áttoljuk a virtuális énünkre, azzal a mindennapok valóságától elmenekülve csökkenteni tudjuk a halálszorongást. Azt simán el tudjuk viselni, hogy nekünk csapnivalóan rossz napunk volt, de online önmagunknak aznap is fitten, mosolyogva, menő helyről kell a világ képébe ordítania: szuper életem van, halhatatlan vagyok. Nem baj, hogy én nem érzem halhatatlannak magam, már az is elég, ha másokkal el tudom hitetni. Mivel azonban mások is ezt teszik, mások is önbecsülést blöffölnek maguknak, néhány óra instázás után azt érezzük, hogy mindenki luxus helyeken nyaral, rohadt jól néz ki, és csodaszép párjával felhőtlenül boldog – csupán a mi életünk szar. Mindenki örökkévaló, csak mi nem. Az álomvilágból a valóságba való visszatérések egyre frusztrálóbbak lesznek, ezért újra az álomvilágba zuhanunk, és folytatódik a lefelé tartó spirál. Ahogy az ipari forradalmak és a fogyasztói társadalom megölte a mítoszainkat, megszaggatta a kulturális hálót és megteremtette a depressziót, úgy a digitális forradalom ránk szabadíthatja a hiperdepressziót, a lelki bebábozódást. A depressziós rosszul érzi magát, a hiperdepressziós sehogy sem. A közösségi média halhatatlanságot ígér, de a halál a szerkesztője.”
De mit tehetünk akkor? Erről szól ez a könyv, a kultúra megmentéséről, az egyes kultúraforrások és kultúrahordozók ismertetéséről, megreformálásáról, melyeknek folyamatosan, minden egyes pillanatban meg kellene váltaniuk az embert, minden percet élményekkel kellene megtölteni, hogy az ember sose érezze úgy, hogy elpazarolja életét, hogy az élete kiüresedett, hogy nincsenek benne támaszpontok és lehetőségek, melyeket folyamatosan kiaknázhat, hogy aztán, ha eljön az a bizonyos pillanat, a halál pillanata, büszkén tekinthessen vissza életére azzal a felfogással, hogy ugyan itt a halál, de eddig annyi mindent tettem, hogy egy másodpercnyi időm sem volt gondolni rá. Talán akkor tartalmas az életünk, ha elfelejtünk a halálunkra gondolni.
Érdemes elolvasni a könyvet.

„Ahhoz, hogy megfelelő életet éljünk, helyesen kell idomítani a bennünk lakó állatot, és istenné kell emelnünk a bennünk lakó embert. A középkori ember az állatiságát tagadta le, az újkori az isteni lehetőségét, a posztmodern meg a kettő kudarcától megzavarodva tévelyeg. Lehet, hogy nekünk a kettő harmóniájához kell valahogy elverekedni magunkat. Ne a halálunk napjától féljünk ezért igazán, hanem attól, hogy amíg eljön, addig is minden napunkat élő halottként éljük le. Ne azt a kérdést tegyük fel előbb, hogy mi az életem értelme, hanem azt, hogy mi a halálom értelme. Egyszer eltávozunk, elkerülhetetlenül, addig is keressünk magunknak biztos menedéket, nemes életcélt, közhasznú hazugságot, egyszóval keressünk magunknak kultúrát! Míg a halál el nem áraszt.”





View all my reviews

Emmaus by Alessandro Baricco

My rating: 5 of 5 stars


„Maradunk mindig mozgásban, mint minden
mint az élet, mind Egy - mindegy milyen szinten,
nincs fizika, nincs idő -igazából nincs semmi sem
csak én vagyok és Te, lendülünk a semmiben”
[Akkezdet Phiai – Hisz Sztori (részlet)]

Arctalan, személytelen szereplők alkotják Baricco emmauszi világát, akik valahogy lebegnek egy szubjektív világnézet és a sebesen haladó objektív civilizáció világnézete között. A létra pedig egyetlen személyben összpontosul, Andreban, a nőben, akire a négy főszereplő tinédzser srác különös, plátói szemmel tekint az egész regény során.
Andre személye sorsdöntő, tragikus, – komikus, vagy döntse el mindenki maga, éppenséggel milyen – hatást gyakorol hőseink életére, akik – látszólag az ő hatása révén – teljesen letérnek arról az útról, melyre gyermekkorukban (valószínűleg a szüleik) helyezték őket. A történet mesélője – akinek nincs neve, ezzel is tovább általánosítva az esetet – teljesen kívülállónak tekinti saját magukat, vannak ők és van a világ, amely számukra totál idegen, rideg és megismerhetetlen.
Ők, akik templomban zenélnek, akik számára a szex bűn, akik idős emberek számára ürítik szabadidejükben egy gondozóházban a húggyal teli zacskókat; minden korábbi elvüket messzire hajítják, és más irányokba kormányozzák életüket. Ezt az irányváltást, ezt változást, melynek mesélőnk az okát keresi és azt a pontot, amikor minden félrecsúszott, Andre személyében definiálja. Talán tévesen? Mind a négyen úgy gondolják, hogy az ő személye hatott rájuk úgy, hogy drogossá, öngyilkossá, gyilkossá váltak… De megeshet, hogy az egyébként logikusnak tűnő ok-okozati következtetések vakvágányra vezetnek?
Sokszor van úgy, hogy az ember átgondol valamit, visszajelzést kap saját magától, már-már rögeszmésen hiszi, hogy annak úgy kell lennie, nem lehet másképp, mert ez és ez történt, láttam, hallottam, olvastam… aztán mégis másképp történik, akár a szöges ellentéte. Csak mert gyakran megtévesztenek minket érzékszerveink, melyek a világot velünk együtt értelmezik, amik mindig egy szubjektív nézőpontot kölcsönöznek a számunkra, és akaratlanul is azt fogjuk látni, amit a szemünk látni akar, meg azt fogjuk hallani, amit a fülünk hallani akar, és nem azt, ami valójában történik. De számít az, hogy mi történik valójában, ha ott van az, amit az egyén egyénileg láthat? Nem fontosabb inkább abból meríteni, mintsem a szubjektív képeket átkonvertálni objektív valósággá, és az alapján ítélni?

„Azt is mondja, hogy soha nem létezett egy „André előtt”, mert mi mindig is ilyenek voltunk. Ezért semmiféle nosztalgiának nincs helye, és semmiféle út nem áll a rendelkezésünkre, amin visszafordulhatnánk.”

Hangzik a ráeszmélés, és ezzel eleve elrendel mindent, ami történt, ami történik, és ami történni fog. De van olyan egyáltalán, hogy történés?

„Azt mondja, hogy semmi sem történt. Soha nem is történt semmi.”

Elgondolkodtató mű arról, hogy létezik-e pálfordulás, hogy a kiskorában mintatanuló, színötös, szinte angyalszerű Jancsika miképp válhatott egy erkölcsök nélküli földönfutó drogossá, hogy a nehéz sorssal megáldott, fiatal korában gyakran éhező, nem tanuló, állandóan a lányok után kajtató Karcsika hogyan lett felnőttként sikeres üzletember és két gyermekes apa. Hogy minden Énben benne van egyszerre Múlt, Jelen és Jövő. Hogy nem mi változunk meg, csak a környezetünk, amihez egyszerűen csak másképp alkalmazkodunk.




View all my reviews

Megjelent második verseskötetem, amely megrendelhető az alábbi oldalról:
https://undergroundbolt.hu/termek/a-k...

Ez a poszt neked is szól,
• ha szeretsz olvasni
• ha szereted az irodalmat
• ha szereted a verseket
• ha szereted a kortárs irodalmat
• ha szereted a kortárs verseket
• ha unatkozol otthon a jelenlegi vérzivataros időkben

A könyv már itt Goodreads-en is fellelhető természetesen: https://www.goodreads.com/book/show/5...

Jó olvasást, jó elmélkedést!🙋‍♂️

Belemenés - Futball és egyéb társművészetek by Adrienn Csepelyi

My rating: 4 of 5 stars


Nagyjából 5-6 éves korom óta behálózza az életem a foci. Szeretem művelni, szeretem nézni, szeretek beszélni róla. Akkora fanatikusnak azonban nem tartom magam, mint Csepelyi. Nem mondom, hogy nem voltam soha ilyen szinten, de annak nagyjából 8 éves koromban véget ért, legalábbis akkor fordult elő utoljára, hogy ordítva, visítva, sírva rohantam ki a meccsnéző szobából. Mondhatni kinőttem, gyerekdolog, vallottam, úgy egészen pontosan, máig. Csepelyi rajongására ugyanis nem tudom azt mondani, hogy gyerekdolog, hiszen ez több annál, ahogy ő is írja, ő maga lett a futball. Az egész élete, a lételeme, minden egyes sejtje kiegészült a foci aprócska részecskéivel. Bennem 8 éves korom óta nem volt ennyire megszállott rajongás, jóval objektívebben szemlélem a focit, még az én kedvenc csapatom, csapataimat is. Meg kell látni kedvenceink hibáját is, az elvakultság naivitásba csaphat át. A könyv azzal indít, hogy a főszereplő (aki maga az író) azt mondja, utálja a United. Később kiderül, az ő kedvenc csapata a Liverpool, amely történetesen az utált Manchester United legfőbb riválisa. Olyannyira legfőbb rivális, hogy még a másik manchesteri csapat, a Manchester City is eltörpül mellette, rivalizálás szempontjából. Mondanom sem kell, hogy a fanatikus liverpooli Liverpool drukkerek hasonlóan vélekednének, mint Csepelyi, és persze a fanatikus manchesteri Manchester United drukkerek is, csupán ők ellenkező előjellel, a Liverpool csapatára értve az utálatot. Nagyon nem szeretik egymást, ez valahogy beléjük égett az évtizedek alatt. Ez az, amit én nem tudok átélni. Nem utálok egy csapatot sem (azt hiszem) kollektíven, legfeljebb vannak nem túl szimpatikus játékosok, de az mindig egyéni ítélkezés marad, nem terjed át a csapatra. Ebből kifolyólag Manchester United szurkolóként nem utálom a Liverpoolt, a jelenlegi csapat jó pár játékosa a világ legjobbjainak számít saját posztján, de ettől függetlenül a hétvégén átkozni fogom őket, ha netán meg kívánják verni a Unitedet. Mert azért na, van egy határ.
Persze tévedés lenne azt állítani, hogy ennyiben ki is merülne ez a hatalmas foci iránti rajongás. Valójában sokkal több ennél, sokkal szerte ágazóbb, amit egy focit nem kedvelő egyáltalán nem érthet meg, egy focit mérsékelten szerető ember pedig talán felszínesen átérezhet. De megérteni ő sem fogja, mert ahhoz neki is olyan rajongóvá kéne válnia. Ellenkező esetben pedig, leszólja, lenézi, nem fogadja el. Ebben van a kulcs: az elfogadásban. Ha történetesen a jelenkor másból sem áll, mint a világ legkülönösebb embereinek, azok nemi hovatartozásának az elfogadásából, akkor miért kell a futballkultúrát (focistástul, szurkolóstul) barbárnak, huligánnak kikiáltani? Miért kéne a férfiak sportjává diszkriminálni, miért kéne tagjait előítéletekkel illetni? Miközben a sport, sőt, konkrétan a foci az élet egyik legnagyobb tanítómestere is lehet.
Merthogy megtanít küzdeni nem csak magadért, hanem másokért, az egész csapatért. Megtanít arra, hogy az ellenség az valójában ellenfél, akit illik tisztelni és soha nem lebecsülni. Megtanít a hűségre, megtanít az életre, tisztább emberré tesz, nyitottabbá, közösséget formál. Nekem legalábbis valahogy ezt jelenti a foci, de persze a történelem során mindig minden másképp alakul, mint ami ideáinkban megjelenik. ma például a foci = pénz, dollármilliók vándorlása egyik pénztárcából a másikba, és nagyon éleszemmel kell járni, hogy meglássuk azt az elszántságot, amiért beleszerettünk ebbe a sportba. A játékosok gyakran ugranak egymásnak, dobálják meg őket a szurkolók, óriási tud lenni a feszültség: elfelejtik, hogy ez az egész egy játék, önmaguk és a szurkolók szórakoztatására. Mindezt legyőzi az eredményorientált játék, hiszen elképzelhetetlen pénzeket jelent egy-egy sikeresen alakuló mérkőzés. És sajnos egyre ritkább az olyan, aki egyszerűen élvezi, amit csinál, és nincs a vállán száz teher, szerződések, szurkolók füttyszava, melyek mind homályba züllesztik azt, amiről kéne, hogy szóljon a foci. És mindezt remekül ragadta meg ez a könyv.
Mostanság egyébként igen virulhat Csepelyi, látva a Liverpool lehengerlő formáját, de ezt az örömöt megérdemli mind Ő, mind a csapat, hiszen keményen megdolgoztak érte.




View all my reviews

A nyomtatott kiadás után elkészült a Látásmódok című verseskötet e-könyv változata is, melyet 0 magyar forintért (0 euróért is!) bárki ,,megvásárolhat" ezen az oldalon keresztül:

https://undergroundbolt.hu/termek/lat...

[A vásárlás folyamata ugyanúgy történik: kosárba kell helyezni a könyvet, csak a formalitás kedvéért, majd néhány adatot meg kell adni, hogy azokat a föld alatt élő gyíkemberek felhasználhassák ördögi céljaik végrehajtására.]

Az e-könyvet bármely e-book olvasó felismeri, de természetesen bármely számítógép, tablet, telefon betölti, néhány program ehhez:

https://undergroundbolt.hu/segitseg-a...

Ha megosztod, megköszönöm!
Ha elolvasod és értékeled, azt is megköszönöm! Kíváncsi vagyok minden építő jellegű kritikára.
Ha tetszett és szeretnéd könyvespolcod részévé tenni, itt megteheted:
https://undergroundbolt.hu/termek/lat...

(Ezt a bejegyzést senki nem támogatta, még Magyarország Kormánya sem.)

Ha kérdezed, mit jelent élni,
Mosolygok rád csendesen,
Mert az élet nem kimondott
Szavakban terem, se ékszerek
Végtelen folyó forgatagában,
Csak egy szimpla vágyban, egy
Ismeretlen, csengő imában,
Mely csak a tiéd, a te hited,
Vallásod, fegyvered, istened.

Ott él életed minden bókban,
Fogalmazódjon meg hajód
Csatornája írásban vagy szóban.
Égő pillantások csalhatatlan
Erejében, ahogy nézel rám,
Megbabonáz azon a képen.
Csak nézem, s nem értem,
Mint égő gyertya, érted égek,
Míg el nem fújsz, de úgy meg
Kihunyna belőlem a tüzesen
Tomboló, pirító, őrjöngő élet.
S mert ez az élet, ez a láng,
Mely belőlem táplálja forró
Csóváját. S hallom néha, hogy
Jön az üvöltöző fagyos szél,
Mely életem rövidítené, de
Csak lángom fojtja el, testem
Belül tovább, s tovább tüzel,
Csak az élet vár, szünetel,
Míg nem jön újra Ő, s életem
Beizzítja a szikrázó levegő.

Hunyd le szemed, hogy még
Jobban lássuk egymást, mit
Számít a halál, ha életünk
Tengere mégiscsak megvárt?
Ülsz lenn a folyóparton,
S én, az örök reménykedő,
Az átellenes partot kémlelem,
Látom, hogy lépkedsz elő,
Míg nem rájövök, más folyó
Vizét nézzük, de csak félig
Múlik el lelkemből a tündöklő
Varázs, égeti tovább ez a
Fakó látomás, mégha nem is
Volt más, csak vágy álmokban
Ázott tünékeny álmodás.

Mégis újra ég a láng, újra
Meggyújtottad csóváját,
S égni fog, mert égni kell,
Hisz élni kell, mert életünk
E szelíd, ám néha tomboló
Láng, mely megajándékoz,
Ha nemes szívvel szolgálják.

Most megnyílok, legyen tiszta kép,
Tisztán lássa, ki tisztán nem lát,
Milyen volt az elmúlt másfél év.
Nem volt soha virágos, tarka rét,
Se napvilágban égő fényesség,
Csak a tűnődés, s az egyedüllét.
Te is kérsz? Egy kis egyedül-lét?
Átéreznéd a hanyagolás dühét?
Nem ízlik, savanyú egy gyümölcs,
Úgy hiányzik, hogy felém üvöltsd,
Hogy szeretsz, imádsz, akarsz,
S ölelő szavaiddal a búskomorság
Álnok karjaitól megóvsz, eltakarsz.

Komédiába áztatott tragédiák,
Mint végtelen harc, az életért,
Szaporább a lélegzés, létezés
Helyett csak sóvárgó tévelygés
Szabta át életem, nem történt
Semmi, üres maradtam belül,
S most a vákuum kegyetlen
Semmissége az egyetlen társam,
Csak ez maradt, a semmi, vagy
Ez sem. Meghalni kéne, de
Halni sem lehet, se élni, de akkor
Mit lehet, mit lehet tenni ezen a
Mocskos világon, tényleg semmit?
Egyik hullámvölgy másikat követ,
S már dombok sincsenek? Csak
Önállósult meredek sivárság?
A létezés kínja, kegyetlen élet,
Gondolatfoszlányok mezején lassan
Teljesen elveszek, és csak írok,
Mert rohadt az élet, utálom, az
Összes kínt, mi fojt, szorít, mar,
Megöl, kínoz, marcangol húsomig.
S csak írok, mit sem számít, sorok
Egymás után, rímtelenül szakadnak
Ki belőlem, s ha a végére érek,
Akkor majd végre elveszek. Mert
Lelkem öntöm ki Neked, s magam
Vetem eléd, lábamtól fejemig, amit
Ember adhat, azt odaadom, s te még
Kisujjad sem nyújtod nekem, hogy
Segíts, hogy életre kelts az éber
Halál önpusztító állapotából. Alig
Bírom, s ez már nem is vers, csak írás,
Elfogynak a sorok
Elfogynak a szavak
Elfogyok én is
El.

Élni születtél, de az élet mást akar,
Néha elenged, néha meg lángba tart.
A sors bizony téged is láncra vert,
Míg üldözött céljaidnak szárnya kelt.

Egyszer egy pillanat, néha egy perc,
Máskor egy napot is megnyersz.
Néha hetek, hónapok, vagy pár év,
S néha száz év az élet nevű játék.

Ki dönthet? Darwin és a szelekció?
Az Isten, kiben hisszük, hinni jó?
Maga a világ, atomok kardvívása?
Határozatlan elvek határozottsága?

A végtelen tér, mi véget nem ér?
S mégis véges, mert határ az ég?
Az aljas véletlen, Heisenberg-elv,
Mit a láthatatlan mester tervelt?

Ilyen a Sors, jön egy rossz pillanat,
Se kép, se hang, mely megszakad?
Egy óvatlan lélegzet, s a lélek megy,
S meglepődsz, hogy nem él: szenved?

Mintha minden tűnő látomás volna,
S a valóság valótlanságot másolna.
Mintha csak elmúlna, úgy hirtelen,
Mégis forrong bennünk ezer érzelem.

Mert élünk, ezt nem csak képzelem,
Sőt látunk, sőt látásunk végtelen.
S tudunk, tudatunk maga az értelem,
Küzdünk Imre, s bízunk míg lét terem.

Az Élet értelme a Halál.
A Halál értelme az Élet.
Aki mindent megtalál,
Beteljesíti a fényességet.

Szilárd Smolnicki

Próba 1..2..3..
Próba próba 1..2..3..
Houston, hallasz?
Houston!
Próba 1..2..BEEEEEEEP