Miranda M

“A csoda

Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendőt éltél!…
S akkor sikított, elbőgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
- Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! -
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ő s az ő szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kőrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én

S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.”
― József Attila