Soren

“Képzeljük el azt, hogy az ember egy bezárt ablakú szobácskában van, s érzékeli hogy mások is vannak a közelünkben, érzi az egyre gyengülő fényt. A szobában problémákat vetünk fel, játszmákat játszunk, embereinket egymás körül mozgatjuk; csupa elképzelt figura, melyek kemények, akár az elefántcsont, sötétek, mint az ébenfa, s meghatározott négyzeteken vezet át az útjuk. Aztán egyszer csak azt mondja az ember, én ezt nem bírom tovább, muszáj levegőhöz jutnom; kiront a szobából, egyenesen egy elvadult kertbe, ahol a fákról a bűnösök teste lóg; nincs itt már elefántcsont, se ébenfa, csak hús; haldoklás közben vadul panaszkodó nyelvük bűnökről fecseg. Ebben az esetben a következmény előtte jár az oknak. Amit álmodtunk, az már meg is történt. Nyúlunk a pengéért, de a vér már kiömlött. A bárányok lemészárolták és felfalták önmagukat. Odahozták a késeket az asztalhoz, felszeletelték magukat, és lecsipegették a húst a saját csontjaikról.”
― Hilary Mantel, Wolf Hall / Bring Up the Bodies