Viki Varga

“Igen, ez az én dolgom, és ez az én lelkemnek a dolga. Mert hogy az embernek nem jó itt, abban én sohase kételkedtem. Nemcsak a véleményem ez, a véremben van ez a vélemény. Hogy keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat. Mert visszaélés van itt az ember lelkével, amely adatott néki, mert becsapták itt és hitegették, ígértek neki mindenfélét. Hogy is kell ezt kifejezni? A léte fontosságát, sőt, az örökkévalóság igényét hordja magában, s mi a sorsa? Félelem és futás, az életveszély rémülete s a lét első percétől fogva – meg lehet ezt érteni valakinek? Hogy ezt a kölcsönkapott kis tüzet állandóan a kialvás fenyegesse? S mit tartsak a többiről? Magamba gyűjtöm az emlékeket, mint az akkumulátor, egy részét mégis elveszítem, a másik átalakul, átformálja a távolság és idő, s az egészről nem tud senki. Szóval, ez az én történelmem, amiről senki se tud, és én magam se hiszem el a végén. S amellett, ez még nem is elég. Mert még egy kicsi kéne a végén, aztán még és még, olthatatlan a vágyam – s nem olyan ez is, mint mikor túl sok vizet iszik valaki? Már agyonlőné magát, annyi vizet, s még mindig szomjas. Egyszóval, a lélek számára felfoghatatlan ez a világ, ide akarok én kilyukadni, hogy nem ez a hazája, mert más van itt, mint amit ő várt és akart… Márpedig, ha az embernek idegen, akkor ki számára való? S mi dolgom nékem avval, ha egy magasabbrendű értelemnek ez netán szórakozás is, ha netán öröme telik is az én életem hiábavaló küzdelmeiben?”
― Füst Milán, A ​feleségem története - Störr kapitány feljegyzései