Ariadne

“Hosszú idő telt el, amíg az elmének sikerült meggyőznie önmagát, hogy ő, akit mindennap láttunk, s akinek a puszta léte is részünkké vált, örökre eltávozhatott - szeretett szemének fénye kihunyhatott, a jól ismert s a fülnek oly drága hang elnémulhatott, s már soha többé nem lesz hallható. Ezek az első napok gondolatai voltak, de a keserű gyász akkor kezdődött igazán, mikor az idők múltán bebizonyosodott a rossz valódisága. Mert e durva kéz kinek nem tépte el már valamely drága kötelékét? És miért írjam le a gyászt, amit mindannyian éreztünk már, s még minden bizonnyal érezni fogunk? Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos. Anyám meghalt, de nekünk kötelességünk volt, amit teljesítenünk kellett. Tovább kellett élnünk az életünket a többiekkel, s meg kellett tanulnunk, hogy szerencsésnek tartsuk magunkat, mert maradt még valakink, akit nem ragadott el a rabló halál.”
― Mary Shelley, Frankenstein: The 1818 Text