Élni születtél, de az élet mást akar,
Néha elenged, néha meg lángba tart.
A sors bizony téged is láncra vert,
Míg üldözött céljaidnak szárnya kelt.
Egyszer egy pillanat, néha egy perc,
Máskor egy napot is megnyersz.
Néha hetek, hónapok, vagy pár év,
S néha száz év az élet nevű játék.
Ki dönthet? Darwin és a szelekció?
Az Isten, kiben hisszük, hinni jó?
Maga a világ, atomok kardvívása?
Határozatlan elvek határozottsága?
A végtelen tér, mi véget nem ér?
S mégis véges, mert határ az ég?
Az aljas véletlen, Heisenberg-elv,
Mit a láthatatlan mester tervelt?
Ilyen a Sors, jön egy rossz pillanat,
Se kép, se hang, mely megszakad?
Egy óvatlan lélegzet, s a lélek megy,
S meglepődsz, hogy nem él: szenved?
Mintha minden tűnő látomás volna,
S a valóság valótlanságot másolna.
Mintha csak elmúlna, úgy hirtelen,
Mégis forrong bennünk ezer érzelem.
Mert élünk, ezt nem csak képzelem,
Sőt látunk, sőt látásunk végtelen.
S tudunk, tudatunk maga az értelem,
Küzdünk Imre, s bízunk míg lét terem.