Ha kérdezed, mit jelent élni,
Mosolygok rád csendesen,
Mert az élet nem kimondott
Szavakban terem, se ékszerek
Végtelen folyó forgatagában,
Csak egy szimpla vágyban, egy
Ismeretlen, csengő imában,
Mely csak a tiéd, a te hited,
Vallásod, fegyvered, istened.

Ott él életed minden bókban,
Fogalmazódjon meg hajód
Csatornája írásban vagy szóban.
Égő pillantások csalhatatlan
Erejében, ahogy nézel rám,
Megbabonáz azon a képen.
Csak nézem, s nem értem,
Mint égő gyertya, érted égek,
Míg el nem fújsz, de úgy meg
Kihunyna belőlem a tüzesen
Tomboló, pirító, őrjöngő élet.
S mert ez az élet, ez a láng,
Mely belőlem táplálja forró
Csóváját. S hallom néha, hogy
Jön az üvöltöző fagyos szél,
Mely életem rövidítené, de
Csak lángom fojtja el, testem
Belül tovább, s tovább tüzel,
Csak az élet vár, szünetel,
Míg nem jön újra Ő, s életem
Beizzítja a szikrázó levegő.

Hunyd le szemed, hogy még
Jobban lássuk egymást, mit
Számít a halál, ha életünk
Tengere mégiscsak megvárt?
Ülsz lenn a folyóparton,
S én, az örök reménykedő,
Az átellenes partot kémlelem,
Látom, hogy lépkedsz elő,
Míg nem rájövök, más folyó
Vizét nézzük, de csak félig
Múlik el lelkemből a tündöklő
Varázs, égeti tovább ez a
Fakó látomás, mégha nem is
Volt más, csak vágy álmokban
Ázott tünékeny álmodás.

Mégis újra ég a láng, újra
Meggyújtottad csóváját,
S égni fog, mert égni kell,
Hisz élni kell, mert életünk
E szelíd, ám néha tomboló
Láng, mely megajándékoz,
Ha nemes szívvel szolgálják.