BluntCat

“What's the most depraved type of human being? The man without purpose.”
― Ayn Rand, Atlas Shrugged

“The next real literary "rebels" in this country might well emerge as some weird bunch of anti-rebels, born oglers who dare somehow to back away from ironic watching, who have the childish gall actually to endorse and instantiate single-entendre principles. Who treat of plain old untrendy human troubles and emotions in U.S. life with reverence and conviction. Who eschew self-consciousness and hip fatigue. These anti-rebels would be outdated, of course, before they even started. Dead on the page. Too sincere. Clearly repressed. Backward, quaint, naïve, anachronistic. Maybe that'll be the point. Maybe that's why they'll be the next real rebels. Real rebels, as far as I can see, risk disapproval. The old postmodern insurgents risked the gasp and squeal: shock, disgust, outrage, censorship, accusations of socialism, anarchism, nihilism. Today's risks are different. The new rebels might be artists willing to risk the yawn, the rolled eyes, the cool smile, the nudged ribs, the parody of gifted ironists, the "Oh how banal." To risk accusations of sentimentality, melodrama. Of overcredulity. Of softness. Of willingness to be suckered by a world of lurkers and starers who fear gaze and ridicule above imprisonment without law. Who knows. Today's most engaged young fiction does seem like some kind of line's end's end. I guess that means we all get to draw our own conclusions. Have to. Are you immensely pleased.”
― David Foster Wallace, E Unibus Pluram

“Már látni a kocsma fénylő ablakát... de egyetlen szót, egyetlen hangot nem hallani... csend van, mintha egy lélek se lenne odabent... de nem, hallják, valaki harmonikázik... Irimiás lehúzza a sarat ólomsúlyos cipőjéről... megköszörüli a torkát... óvatosan benyomja az ajtót... és újra rákezd az eső, keleten egy emlék sebességével kivilágosodik az ég, vörösenhajnalkéken támaszkodik a hullámzó látóhatárra, s azzal a torokszorító nyomorúsággal, ahogy a minden reggeli koldus felbaktat a templom félreeső lépcsejéhez, feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot, s különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba, és még látta az ég peremén menekülő éjszakát, a túloldalon, ahogy sorra lebuknak félelmetes elemei a nyugati horizonton, mint egy kétségbeesett, megzavaodott, megvert hadsereg.”
― László Krasznahorkai, Satantango

“Kerekes kinyitotta a palackot, szabad kezével maga elé húzta a poharát, s így ült percekig mozdulatlanul, egyik kezében a bor, a másikban a pohár, mint aki elfelejtette, mit is kell tennie, vagy csupán a vaksötétben, amelyben élt, egy időre elhalkult minden szó és minden zörej, s így süketen és vakon súlytalanná lett mindaz, ami körülvette, még saját teste, ülepe, karja, széttrepesztett lába is; mintha valamennyi képessége a tapintásra, az ízlésre meg a szaglásra egyszeriben megszűnt volna, és talán nem is maradt most más e mély öntudatlanságban, csak a vér dübörgése odabent, csak a szervek hűvös mechanikája, mert a féltekék titokzatos centrumai visszahúzódtak abba a pokoli sötétségbe, a képzelet tiltott területére, ahonnan aztán újból és újból elő kell törniük.”
― László Krasznahorkai, Satantango