gesztenye63

“A fiú elhallgat, szinte meg van rettenve, dühös magára, amiért ilyen könnyen kiszakította a szívét a helyéről, és feltárta egy ismeretlen nő előtt; ott hever, ni, a kinyújtott tenyerén, mint egy vak, nyivákoló macskakölyök.”
― Jón Kalman Stefánsson, Heaven and Hell

“De azt legalább elismered, hogy szellemesebben adtam tovább a gondolataidat, mint ahogy te elmondtad őket. Minden jelentésem egy kis esszé volt. Elismered?" El, sóhajtottam megadón közös zárkánkban. Ez volt a börtönparancsnokság legármányosabb büntetése ötvennyolcban, hogy összezárt vele. „Hány kőbe véshető epigrammatikus mondatot ajándékoztam neked! Ez a szerencsétlenségem; fordítóként is mindig mások helyett dolgozom. De az már mégiscsak sok, hogy te most ilyen kispolgári-moralista vádaskodással untatsz, ahelyett hogy megköszönnéd, amit érted tettem. Ötven év múlva, ha felnyitják a rendőrség irattárát, az én jóvoltomból halhatatlan leszel." „Jóvoltodból majdnem felkötöttek, Danikám.”
― Konrád György, A cinkos

“Az ország sorsa nem azon múlik, hogy miként szavazol, mert ebben a játékban a legsilányabb ember is ugyanannyit ér, mint a legjobb; nem azon múlik, hogy milyen papírt engedsz a kezedből a szavazóurnába egyszer egy évben, hanem hogy milyen embert engedsz a szobádból az utcára minden egyes reggel.”
― Thoreau Henry David

“Hosszú idő telt el, amíg az elmének sikerült meggyőznie önmagát, hogy ő, akit mindennap láttunk, s akinek a puszta léte is részünkké vált, örökre eltávozhatott - szeretett szemének fénye kihunyhatott, a jól ismert s a fülnek oly drága hang elnémulhatott, s már soha többé nem lesz hallható. Ezek az első napok gondolatai voltak, de a keserű gyász akkor kezdődött igazán, mikor az idők múltán bebizonyosodott a rossz valódisága. Mert e durva kéz kinek nem tépte el már valamely drága kötelékét? És miért írjam le a gyászt, amit mindannyian éreztünk már, s még minden bizonnyal érezni fogunk? Eljön az idő, mikor a gyász inkább belenyugvás, mintsem szükség, s mikor a száj sarkában bujkáló mosoly, bár szentségtörésnek érezzük, többé már nem tilos. Anyám meghalt, de nekünk kötelességünk volt, amit teljesítenünk kellett. Tovább kellett élnünk az életünket a többiekkel, s meg kellett tanulnunk, hogy szerencsésnek tartsuk magunkat, mert maradt még valakink, akit nem ragadott el a rabló halál.”
― Mary Shelley, Frankenstein: The 1818 Text