b

“Amit mindenütt látunk, az a faj problémája. Egyikünk sem mentes tőle. Aztán ott az a másik üzlet, ami elég elterjedt manapság. Emberek - közösségek, kasztok, fajták, sőt országok is - trófeaként hurcolják körbe tragikus történelmüket meg a balsorsukat, vagy mint a részvényt, hogy adják-vegyék a szabadpiacon.”
― Arundhati Roy, The Ministry of Utmost Happiness

“Gyakran láthatatlannak éreztem magam, tökéletlenül és alig létezőnek, s ez egyszerre volt a rettegés és a vigasz forrása számomra. Úgy éreztem, semmilyen hatásom nincs a világra, cserébe viszont abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy észrevétlenül figyelhetem. Viszont hangosan kimondva furcsának tűnt, hogy ilyen szellemszerűnek érzem magam, és egész testemben izzadni kezdtem, amivel azon nyomban magamra bizonyítottam vaskos testiségemet.”
― Marilynne Robinson, Housekeeping

“A kép általában csak kép : de néha a kép több is : megnéztem az arcokat fáklyafénynél, és láttam, hogy menekülők : elszabadultak tőlem és a falról, amelyik megteremtette és megtartotta őket, sőt még önmaguktól is.

Nagyon szeretem, ha egy láb vagy mondjuk egy kéz átjön a peremen és a kereten a képen túli világba, mert a kép valóságos dolog a világban, és ez az elmozdulás ezt a valóságot jelöli : és szeretem, ha egy alak belemozdul ebbe a kép és a világ közötti tartományba, ahogy azt is szeretem, ha a test valóban ott van a festett ruha alatt, ahol valami, egy mell, egy mellkas, egy könyék, egy térd kitüremkedik alóla, és életet ad az anyagnak : az angyal térdét különösen szeretem, mert a szent dolgok világiak is, és nem így gondolkodni, hanem a szent dolgok valóságosságának teljesebb megértése.

De ezek pusztán világias örömök - kedvem volna felbérelni egy apró fiút, felállítani az asztalra, és elkiáltatni vele ezeket a szavakat PUSZTÁN VILÁGIAS ÖRÖMÖK - olyankor, amikor a kép élete maga is kilép a kereten túlra.

Mert akkor 2 ellentétes dolgot csinál egyszerre.
Az egyik, hogy hagyja a világot látni és megérteni.
A másik, hogy eloldja a nézők szemét és életét, és egy pillanatra megszabadítja őket a világától és az ő világuktól is.”
― Ali Smith, How to be Both

“mire ő kijelentette, hogy magyarok nincsenek, hungarian no exist, már kihaltak, they died out, körülbelül úgy száz-százötven évvel ezelőtt kezdődött, és valami hihetetlen módon, tudniillik teljesen észrevétlenül, hungarian?, no exist?, csóválta meg a fejét hitetlenkedve a nő, yes, they died out, erősítette meg határozottan Korim, valamikor a múlt századtól fogva, mivel volt itt egy nagyon nagy keveredés, amiben a végére nem maradt egyetlen magyar sem, csak egy keverék, meg néhány sváb, cigány, szlovák meg osztrák meg zsidó meg román meg horvát meg szerb és így to- vább, és főleg ezeknek a keveréke, de a magyarok eltűntek közben, győzködte a nőt Korim, csak Magyarország van még meg a magyarok helyén, Hungary yes, hungarian not, de már egyetlen őszinte, ép emlék se arról, micsoda különös, nagyszerű, büszke, fékezhetetlen népség volt ez itt, mert az volt, nagyon vad és nagyon tiszta törvények között, akiket kizárólag a nagy tettek örökös véghezvitele tartott ébren, barbárok, akik aztán lassan elvesztették az érdeklődésüket a kis tettekre berendezkedett világ iránt, és elvesztek, degenerálódtak, kipusztultak és elkeveredtek, és nem maradt belőlük más, csak a nyelvük, a költészetük és valami apró, hogyan?, jelezte akkor a nő a homlokát ráncolva, hogy nem érti, de így történt, és az a legérdekesebb, bár őt már nem érdekli egyáltalán, hogy degenerálódásukról és kihalásukról nem beszél senki, az egész ügyről nincs más, csak hazugság, tévedés, félreértés és hülyeség”
― László Krasznahorkai, War & War