Bibibii

“Ahol lakunk, elül a szél,
a téboly részegen henyél,
hasát a nappal sütteti
a szerelem, s félrebeszél.”
― László Noémi

“Az öregének telefonált aznap délelőtt.
Mintha az apja élne még, pedig csak úgy tett.
A Heathrow-n a vámosoknak egyből gyanús lett.
A repülőtér csarnokában nincs is térerő.
A kokain tenné, hogy mégis hallott hangokat? Gyomrában a teli tasakok kiszakadtak?
Anyanyelvén édes ízük volt a szavaknak.
Kísértette egy régi balatoni alkonyat.
Színek nélkül. Fekete-fehér az emlékezet.
Puerto Ricó-i cellatársa kacér volt.
De neje letette érte az óvadékot.
Hálájába egy ölelés már rég nem fér bele.
Ifjú felesége Lady ugyan, de nem a First.
Okmányt hamisított, aláírást, pecsétet.
A Temzén még éjjel hajóra szállt, lelépett.
Igyekszik tengert látni önmaga s Anglia közt.
Ha kikötőkben látod néhanap, tanuld meg:
Ő a kisgyerek, ki voltál! És nem csak úgy tesz.”
― Beck Tamás, Más él benned

“Nem innen indultam el pár napja,
hogy dolgavégezetlenül most hazatérjek,
a napfény kicsit tompább szögben zuhant
az épületre, s az alkonyat is kelletlenül,

hosszasan ereszkedett alá, mint egy pazar
előadás után a színházi függöny
a nézők tapsától kísérve. A Rohonci út
most egy kicsapongó kamasz forgalmas

ondóvezetéke – pangó örökítő-
anyagát elégedetten szemléli, hiszen
állati múltját kimetszette magából –,
mindig a Minotauruszhoz vezet,

amelyről csak sejtem, hogy mégsem létezik,
holott
anyám sokszor azzal ijesztgetett
gyerekkoromban, nehogy világgá menjek.
Akkoriban mindig csak az első

sarokig jutottam, aztán bömbölve
rohantam hazáig. Most a tengeren túlról
jövök, de egy másik évszakot hagytam itt,
egy másik lakásban egy másféle csöndet,

mint akinek távollétében lecserélték
az ajtózárját, bolyongok a ház körül,
mert nincs rá módom, hogy hazatérjek.”
― Beck Tamás, Más él benned

“A benned épült strandon megállsz.
A medence körül felszáradtak a lábnyomok.
Itt csend van, senki nem beszél hozzád.
A domboldalon építőgépek teszik fel kérdéseiket.
Szavakat dobsz a vízbe. Elmerülnek.
Szemedben a vakfoltok eltakarják a kezed.
Nem látod, amiért nyúlsz. Nem töröd össze.

Előző nyáron ottfelejtetted a hátad.
Elhagyott testrészeid most visszailleszted.
Félig elmerült lábad térd fölött kilóg a vízből.
Azóta is visszasétál a fák alá, és a napozóágyra
fekszik.
Iszik egy kólát, és közben nézi az eget, a felhőket
és a napszemüvegedben tükröződő medencét.
Majdnem ugyanaz a kék.

Késtél. A kijáratnál nem kapod vissza a letétet.
A környék kukáiból hallod, hogy valaki énekel,
szórakoztatja magát halászás közben. Már elment.
Mégis hallod, ahogy szól, mit talál neked
odabenn.”
― Bettina Simon, Strand